November 13-tól 18-ig tanítási gyakorlaton vettem részt! Eszméletlen jól sikerült!
Év elején még azt mondták a tanáraim, hogy elég hospitálnom, beülök az órákra, figyelek, jegyzetelek. Csakhogy! A gyakorlatot egy kétnapos hospitálás előzi meg, amikor mindenki bemegy a kiszemelt osztályba (magunknak választhattunk iskolát), és alaposan megfigyeli az osztályt, hogy aztán fel tudjon készülni a saját óráira. Én is bementem a hozzánk legközelebb eső általános iskola egyik osztályába. Az osztályfőnök, Mr. Didier nagyon lelkes volt, hogy egy külföldi tanítópalánta csöppent éppen az ő szárnyai alá, és már ez a két nap ideje alatt sok mindenbe bevett. Javítottam például helyesírást is! Annyira jó érzés, hogy helyesebben írok franciául, mint egy ötödikes! (Ja, igen, mert ötödikesekhez mentem, itt teljesen egybe van vonva az alsó és fölső tagozat.) Szóval már akkor is aktívkodtam, és Mr. Didier azt mondta, szóba sem jöhet, hogy csak üljek és hallgassak. Nekem is több hasznot jelent, ha rendes órákat tartok, ő is kevesebbet kell készüljön, és az osztálynak is jó egy kis változatosság. Arról nem is beszélve, hogy bemutathatnám Magyarországot nekik, ki tudja mikor lesz még egy ilyen lehetőségük?
Így történt hát, hogy – életemben először – nekiláttam óravázlatokat írni. Mi otthon még nem foglalkoztunk ilyesmivel, mert más a rendszer. Magyarországon négyéves a tanítóképző, itt csak három, úgyhogy már sok olyat vettek, amit mi még nem. De szerencsére van nekem egy nagyon aranyos és segítőkész lakótársam (ex és jövőbeli), aki nemrég kezdte tanítónői pályafutását, és mindenben a segítségemre volt. Nagyon nagy könnyebbséget jelentett. (Nem is tudom, mi lett volna velem nélküled, Kinga!)
Az előkészületeket nem ragozom túl, nem annyira izgi. Igyekeztem kreatívnak lenni, és érdekes, pörgős órákat kitalálni. A legnagyobb nehézséget természetesen a nyelv okozta, minden órához írtam (és megtanultam) egy jó hosszú szójegyzetet, hogy felkészüljek az esetleges kérdésekre, és ne makogjak. Persze így is értek meglepetések… de azt hiszem, megtettem, amit tudtam.
No, és az órák! Huhú! Annyira jól ment minden! Annyira élveztem őket! Nagyon sajnálom, hogy már vége, bármilyen fárasztó volt is. A legelső nap Magyarországról tanulunk általánosságban. Készítettem nekik egy feladatlapot a magyar zászlóval; egy-két nevezetességgel; olyan adatokkal, mint népesség, terület, főváros…stb. (mindenkinek van egy lexikon az asztalán, abból keresték ki az utóbbiakat); és néhány magyar szóval/kifejezéssel. Egész ügyesen tudnak már magyarul köszönni. Természetismeret órán egyszer a Dunával foglalkoztunk, másszor pedig Magyarország domborzatával. Ezt is nagyon élvezték, mintha valami egzotikus vidék lenne az országunk! Matekórán egy új logikai játékot tanítottam meg, és játszottam velük. Francián egy rövid, 30 oldalas könyvecskét olvastunk, elemeztünk mindkét alkalommal. De legjobban az énekóra sikerült. A Tavaszi szelet tanítottam meg nekik, és annyira élvezték, hogy el sem hiszitek! A második nap került rá sor, és onnantól kezdve minden egyes nap minden egyes órájában el akarták legalább egyszer énekelni! Ráadásul találtam egy nagyon cuki kis videót a neten, amit levetítettem nekik, hát teljesen oda voltak… (akit érdekel: https://www.youtube.com/watch?v=dCB66y5haBU ) Meg a másik, amivel levettem őket a lábukról, az a kókuszgolyó! Egyik délután bevittem minden alapanyagot, és közösen elkészítettük a sütit. Olyan édesen örültek neki!
Irtó nehéz volt az utolsó nap elköszönni tőlük. Többen magyarul köszöntek, és legalább négyen-öten azt is mondták, hogy „Szeretlek!” – magyarul! Majdnem meghatódtam… De Mr. Didier lelkemre kötötte, hogy még egyszer menjek vissza hozzájuk egy napra vagy legalább egy délutánra, mielőtt végleg elköszönök, és hazamegyek. Úgyhogy még nem kellett olyan nagyon komolyan elköszönni. Még…