November 13-tól 18-ig tanítási gyakorlaton vettem részt! Eszméletlen jól sikerült!

Év elején még azt mondták a tanáraim, hogy elég hospitálnom, beülök az órákra, figyelek, jegyzetelek. Csakhogy! A gyakorlatot egy kétnapos hospitálás előzi meg, amikor mindenki bemegy a kiszemelt osztályba (magunknak választhattunk iskolát), és alaposan megfigyeli az osztályt, hogy aztán fel tudjon készülni a saját óráira. Én is bementem a hozzánk legközelebb eső általános iskola egyik osztályába. Az osztályfőnök, Mr. Didier nagyon lelkes volt, hogy egy külföldi tanítópalánta csöppent éppen az ő szárnyai alá, és már ez a két nap ideje alatt sok mindenbe bevett. Javítottam például helyesírást is! Annyira jó érzés, hogy helyesebben írok franciául, mint egy ötödikes! (Ja, igen, mert ötödikesekhez mentem, itt teljesen egybe van vonva az alsó és fölső tagozat.) Szóval már akkor is aktívkodtam, és Mr. Didier azt mondta, szóba sem jöhet, hogy csak üljek és hallgassak. Nekem is  több hasznot jelent, ha rendes órákat tartok, ő is kevesebbet kell készüljön, és az osztálynak is jó egy kis változatosság. Arról nem is beszélve, hogy bemutathatnám Magyarországot nekik, ki tudja mikor lesz még egy ilyen lehetőségük?

Így történt hát, hogy – életemben először – nekiláttam óravázlatokat írni. Mi otthon még nem foglalkoztunk ilyesmivel, mert más a rendszer. Magyarországon négyéves a tanítóképző, itt csak három, úgyhogy már sok olyat vettek, amit mi még nem. De szerencsére van nekem egy nagyon aranyos és segítőkész lakótársam (ex és jövőbeli), aki nemrég kezdte tanítónői pályafutását, és mindenben a segítségemre volt. Nagyon nagy könnyebbséget jelentett. (Nem is tudom, mi lett volna velem nélküled, Kinga!)

Az előkészületeket nem ragozom túl, nem annyira izgi. Igyekeztem kreatívnak lenni, és érdekes, pörgős órákat kitalálni. A legnagyobb nehézséget természetesen a nyelv okozta, minden órához írtam (és megtanultam) egy jó hosszú szójegyzetet, hogy felkészüljek az esetleges kérdésekre, és ne makogjak. Persze így is értek meglepetések… de azt hiszem, megtettem, amit tudtam.

No, és az órák! Huhú! Annyira jól ment minden! Annyira élveztem őket! Nagyon sajnálom, hogy már vége, bármilyen fárasztó volt is. A legelső nap Magyarországról tanulunk általánosságban. Készítettem nekik egy feladatlapot a magyar zászlóval; egy-két nevezetességgel; olyan adatokkal, mint népesség, terület, főváros…stb. (mindenkinek van egy lexikon az asztalán, abból keresték ki az utóbbiakat); és néhány magyar szóval/kifejezéssel. Egész ügyesen tudnak már magyarul köszönni. Természetismeret órán egyszer a Dunával foglalkoztunk, másszor pedig Magyarország domborzatával. Ezt is nagyon élvezték, mintha valami egzotikus vidék lenne az országunk! Matekórán egy új logikai játékot tanítottam meg, és játszottam velük. Francián egy rövid, 30 oldalas könyvecskét olvastunk, elemeztünk mindkét alkalommal. De legjobban az énekóra sikerült. A Tavaszi szelet tanítottam meg nekik, és annyira élvezték, hogy el sem hiszitek! A második nap került rá sor, és onnantól kezdve minden egyes nap minden egyes órájában el akarták legalább egyszer énekelni! Ráadásul találtam egy nagyon cuki kis videót a neten, amit levetítettem nekik, hát teljesen oda voltak… (akit érdekel: https://www.youtube.com/watch?v=dCB66y5haBU ) Meg a másik, amivel levettem őket a lábukról, az a kókuszgolyó! Egyik délután bevittem minden alapanyagot, és közösen elkészítettük a sütit. Olyan édesen örültek neki!

Irtó nehéz volt az utolsó nap elköszönni tőlük. Többen magyarul köszöntek, és legalább négyen-öten azt is mondták, hogy „Szeretlek!” – magyarul! Majdnem meghatódtam… De Mr. Didier lelkemre kötötte, hogy még egyszer menjek vissza hozzájuk egy napra vagy legalább egy délutánra, mielőtt végleg elköszönök, és hazamegyek. Úgyhogy még nem kellett olyan nagyon komolyan elköszönni. Még…

Huhú, nagyon király tavaszi szünetem volt ám itt! Mármint nem itt, Belgiumban, hanem ott, Brémában! Illetve itt volt a szünet, én meg ott voltam. Mivelhogy meglátogattam Istit. De ezt nem teregetem ki részletesen az interneten, majd élőben elmesélem/elmeséljük annak, akit érdekel. (Egy-két képet azért feltöltök!)

Hanem, amiről most inkább mesélnék, az a cserkészet! A fogadó családomnál mindenki cserkész, beleértve a szülőket is (kb. mint nálunk otthon), és beálltam én is ideiglenesen a csapatba, mint tiszteletbeli tag. Nagyon-nagyon sok a különbség a magyar cserkészethez képest! Például a fiúk és a lányok külön rajt alkotnak, és majdnem minden programot így, szeparáltan szerveznek. Én a kicsiknél vagyok, a második legkisebb korosztálynál. Nagyon cukik, de félelmetesen elkényeztetettek. Ami a leges-legdurvább, hogy amikor portyára megyünk, a szülők viszik ki kocsival a gyereküket!!! Fel sem merül, hogy valakinek esetleg gond lehet akár a benzin, akár a több órás út. Itt mindenki mindenhova mindig kocsival megy, kocsival viszi a gyerekét. Szörnyen nagy forgalmi dugók vannak, és rengeteget írnak az újságok a belgiumi légszennyezettségről. A tömegközlekedés pedig katasztrofális, átszállással jutok csak el az egyetemig, és van, hogy több mint két óra az út, ha éppen olyankor végzek, amikor nincs rögtön járat, és várnom kell másfél órát… Kocsival 20-25 perc, amikor egy barátnőm el tud vinni magával.

Visszakanyarodva a cserkészethez eme kis kitérő után… Ugyan olyan őrültek, mint a franciák: rövidnadrágot hordanak az inghez! Nem ám azt a térdig érős fajtát, hanem a nagyon minit! Télen felvesznek alá egy harisnyát, de sokan csak nejlont! Hú, megfagyok, ha csak rájuk gondolok. De úgy általában véve nem igazán szoktak fázni a belgák. Az uszodában fizetős a hajszárító, és rajtam kívül szerintem senki nem használja. :) Elég furcsán is érzem magam, amikor sorra mennek ki az emberek, és mindenki megbámul, mintha bűnt követnék el! Egyszer kísértem hospitáláskor egy osztályt úszni, és ott meg egyáltalán nem is volt hajszárító. Szóval itt a vizes haj a divat… Meg mindig a földre ülünk, csak úgy minden kabát, pokróc vagy polifoam nélkül, a hideg kőre. Mármint ők, én képtelen vagyok. Vagy teszek valamit magam alá, vagy állok. Meg ami még furcsa nekem, hogy részben tök igénytelenek, részben meg túl igényesek. Elképzelhetetlen, hogy felvegyék a leesett gumicukrot, még ha tiszta helyre esett is (ja igen, folyamatosan gumicukrot eszik itt mindenki), de egész hétvégén, három napon keresztül ugyanazt a ruhát hordani nem gond…

Ezek voltak a furcsaságok. Ami tök jó, hogy itt is rengeteget játszunk, és sokat mozgunk. Sok új játékot tanultam, és én is tanítottam már nekik párat. Olyan is akadt, amit ők is és én is ismertem. Elég sok időt elvesz a cserkészet, de hasznos, mert francia nyelvi közegben vagyok (még internet sincs, hogy magyarul írjak/olvassak levelet), és jól érzem magam. Szóval megéri.

Egyéb kirándulások: Múlt hétvégén a fogadó családom elvitt megmutatni Brüsszelt. Pontosabban Brüsszelből megmutatni mindent, ami egy napba belefér. Atomium, Cathédrale Saint-Michel, Grand Place, Manneken Pis (természetesen), királyi palota és egy katonai múzeum kilátóval. Ezek közül sokat csak kívülről csodáltunk meg. De nagyon klassz volt! Olyan figyelmes ez a család, hogy ilyen programokat szervez a kedvemért! Múlt hétfőn pedig Spa-ba mentem (ez egy város) két erasmusos barátnőmmel az ottani termálvizes fürdőbe, és visszafele sétálgattunk kicsit Liège-ben. Már csak egy hónapot maradok, úgyhogy ki kell használnom az adandó lehetőségeket.

A tanítási gyakorlatról is szuper élményeket szerzek, de az még folyamatban van, majd jövő héten mesélek róla.

(Újabb képek a galérián!)

U.i.: És ez úton szeretném megragadni az alkalmat, hogy egy rendkívül különleges és elképesztően fantasztikus honlapot ajánljak mindenki figyelmébe: https://uniquitchen.com/

A második bejegyzésemet így kezdtem: „Nem tudom elhinni, hogy csak egyetlen hét van mögöttem…” Most azt mondom: Hihetetlen, hogy már több mint egy hónapja itt vagyok! Ma döbbentem rá, hogy két hónap múlva ilyenkor már csomagolni fogok, és utazom haza. Rövidebb egy szemeszter, mint hittem!

Múlt héten hétfőn és kedden tanulmányi kirándulásra mentünk az egyetemi csoporttal. Kicsit kisiskolásosan hangzik, tartottam is tőle az elején, de nagyon jól sikerült, rengeteg élményt és tapasztalatot szereztünk. A téma a földrajz, természetismeret volt, arról tanultunk, hogyan kiránduljunk a gyerekekkel, hogyan fedeztessük fel velük a világot, hogyan tartsunk érdekes, interaktív órákat. Mire hívjuk fel a figyelmüket, milyen játékos feladatokkal érjük el, hogy ne csak létezzenek a világban, hanem figyeljék meg alaposan a környezetüket. Elsétáltunk például egy tóhoz (térképpel a kezünkben, mindig más ment elől, és „vezetett”), ahol csoportokban dolgozva pici lárvákat, csigákat és egyéb apró állatkákat gyűjtöttünk, majd hazatérve nagyító alatt megvizsgáltunk, végül egy könyvben megkerestük őket külső tulajdonságaik alapján. Egy sétálás közben tartott pihenő alkalmával olyat játszottunk, hogy ötösével kiszemeltünk valamit a tájból, elmutogattuk, és a többiek ki kellett találják. Egy másik alkalommal szót/fogalmat kaptunk, és azt kellett a körülöttünk található növényekből, termésekből megjeleníteni. Csupa egyszerű dolog, amit végigcsinálhatunk majd az osztályunkkal.

Persze a szórakozás sem maradt el! Hétfő este vetélkedőt tartottunk! Dalfelismerésnél én voltam az egyetlen, aki ismerte a „What does the fox say”-t, nem tudom, ciki-e vagy dicsőség, minden esetre a csapatom örült neki. Julie, aki a játékot vezette, nagyon pörgött, nem elégelte meg azzal, hogy bemondta a következő ének sorszámát franciául, mindig megkérdezte tőlem a magyar megfelelőjét, és azt kiabálta be hangosan, meg mutogatott hozzá, hogy mindenki számára világos legyen. Nagyon élveztem! Azután kötetlenebb, fakultatív formában kezdtünk játszani. Megtanítottam nekik a csillag-turmix-palacsintát, azóta azt emlegetik. (Aki nem ismerné: a játékvezető kiált egy számot meg egy alakzatot, és aszerint kell csoportokba rendeződni. Aki kimarad, kiesik. Pl.: 3 palacsinta= hármasával kell egymásra halmozódni, mint a „kicsi a rakás” játékban) Természetesen imádták a palacsintát! Minél nagyobb számot rendeltem mellé, annál jobban. Elég sokat nőtt a népszerűségem a csoportban a kirándulás óta, talán a palacsinta vagy a róka vagy a Boci csoki miatt…? Nem tudom.

Még egy vicces élmény a kirándulásról: Amikor a tó felé igyekeztünk, át kellett keljünk egy kis patakon. Nem hídon, hanem kavicsokon, amik nem mindig emelkedtek ki a vízből. Mindenkin gumicsizma volt, rajtam is, csakhogy – mint kiderült – az enyém lyukas volt! Szépen be is ázott az első átkelésnél, így amikor jöttünk vissza, megálltam a parton, és hezitáltam, mit tegyek. Pont arra gondoltam, Isti szó nélkül felkapna, és átvinne ölben, amikor az egyik lány odalépett hozzám, és miután elárultam, hogy mi a helyzet velem, azt mondta, ugorjak fel a hátára, simán elbír. Úgy meglepődtem! Naná, hogy elfogadtam! Felmásztam a hátára, és szárazon megúsztam!

A másik tanulással kapcsolatos élményem a hospitálás. A csütörtököt és pénteket egy általános iskola osztályában töltöttem, ahova egy hónap múlva ismét ellátogatok majd tanítási gyakorlatra. A tanító úr, Monsieur Didier (ejtsd: „Didié”) kedves és jófej, a gyerekek imádni valóak! A legjobb az egészben, hogy M Didier abszolút megbízik bennem, és amikor javít, a füzetek felét odaadja nekem, hogy azt javítsam ki én! El sem hittem, amikor először mondta, azt gondoltam, rosszul értem. Nem mindennapi érzés ám külföldiként francia anyanyelvű gyerek helyesírását javítani! Alig várom már, hogy megkezdődjön a tanítási gyakorlat, és egy egész órát én tarthassak nekik!

Mára ennyi. Töltöttem fel képeket a kirándulásról! Illetve jártam Louvain-ben is, arról is raktam fel képeket, és a namuri citadellához tett kirándulásomról is!

Már érkezésem óta ismételgették, hogy szeptember 18-21 Vallónia nemzeti ünnepe, és mindenki Namurbe utazik a hétvégére e jeles alkalomra. Izgatottan vártam hát, vajon hogyan ünnepelnek itt. Nos… Natachának, Kévinnek és Sébastiennek hála hamar egy hatalmas fesztivál közepén találtam magamat, koncertek, pezsgés, zene, tűzijáték között! Érdekes, hogy ezt nemzeti ünnepnek nevezik, a fesztivál szó sokkal találóbb. Nem hiszem, hogy amikor a koncerten őrjöngenek, vagy miközben egyik pèket-t küldik le a másik után, arra gondolnak, mennyire jó vallonnak lenni, de ők tudják. Apropó, pèket (ejtsd: peké, nem, nem a pékről van szó)! Azt mondják, ez a vallon ital, ezt isszák ezeken a napokon (máskor nem túl gyakran). Pálinkáspohárnál is kisebb poharakban lehet kapni 1 euróért, rengeteg ízvariációban. Az alkoholtartalma 20% körül van, de annyira édes, hogy abszolút nem érződik. Veszélyes, mert tényleg olyan, mintha szörpöt innál (csak jobb).  Szerencse, hogy engem ilyen jól neveltek a szüleim (meg hogy nem magasabb az Erasmus támogatás…), és csak két pohárkával ittam. ;) Ami viszont kicsit felháborított, hogy a kis műanyagpoharakat, miután kiürültek, földhöz kellett vágni, és jól rálépni, hogy széttörjön apró szilánkokra. Nem hagyták, hogy kidobjam a kukába, mert ez (idézet következik) „hozzá tartozik a nemzeti ünnephez”. És valóban mindenki így csinálta, nem lehetett úgy lépni, hogy ne kerüljön a talpad alá pohármaradvány. Hétfőre az egész város úszott a szemétben…

A koncerteket csak és kizárólag vallon együttesek adták. Egy színpad előtt addig állt a tömeg, amíg a hang elért, illetve amíg még jobban hallatszott, mint a szomszéd színpad zenéje. Rengeteg ember volt az utcán! Alig lehetett lépni! Mi megfogtuk egymás kezét helyszínváltoztatásokkor, és kígyóalakzatban vonultunk. Több csoportot is láttam hasonlóan mozogni. Pedig végig zuhogott az eső. Esőkabátban vagy esernyővel kellett közlekedni, irtó vicces látványt nyújtottunk! :D

Legjobban nekem a tűzijáték tetszett. Fél óráig tartott, de fél percnek éreztem. A folyóparton álltunk, a citadellából és néhány hajóból párhuzamosan lőtték ki a petárdákat. Közben szólt a zene, és annak alapján, hogy erősödött vagy halkult, nagy és kis petárdákat lőttek ki, illetve sokat és keveset. Elképesztően szép volt!

Szombat este töltöttünk legtöbb időt a városban. Hazafele jövet megláttunk egy…” izét”. Fogalmam sincs, mi a neve, ezért körülírom. Vidámparkokban jellemző, kettesével kell beülni kis kocsikba, és pörögsz, meg forogsz össze-vissza. Szóval megláttuk ezt az „izét”, és Natacha rögtön arra vette az irányt. Először azt hittem, csak viccel, de komolyan gondolta, hogy felülünk rá, és a fiúk is könnyen belementek, úgyhogy nem volt választásom. De nagyon élveztem! Úgyis rég nem volt halál közeli élményem!

Ennyit a témáról. Remélem, sikerült meghoznom mindenki kedvét, hogy jövőre ilyenkor erre legyen dolga! ;)

Nem tudom elhinni, hogy csak egyetlen hét van mögöttem, olyan soknak tűnik! Mármint órák szempontjából. Madame Muller (ő intéri az erasmusszal kapcsolatos dolgokat) ugyanis azt javasolta, hogy az első héten menjek be minden órára, hogy eldönthessem, melyikre akarok bejárni, és melyikre nem (csak 15 kreditet kell teljesítenem). Nem gondoltam, hogy ez ilyen megterhelő lesz! :D

Egy napom úgy néz ki (legalábbis ezen a héten), hogy felkelek 6-kor; reggeli rutin, reggeli reggeli; 7-kor elhagyom a házat; 7:11-kor felszállok a buszra; 7:50-kor megérkezem Namurbe, és átszállok egy másik járatra; 8:10-kor megérkezem Champion-ba, a főiskolához; 8:30-tól kezdődik az első órám, és az utolsó 17:10-kor fejeződik be; felszállok arra a buszra, amit éppen elérek; átszállok ugyancsak arra a buszra, amit éppen elérek; és 18:30, ill. 19:00 között érek vissza. Ez pont 12 óra, ami nem is lenne gond, ha nem 110 perces lenne egy előadás, és nem franciául kellene hallgatnom őket. Így viszont nagyon fárasztó. Főleg, mivel én itthon még nekiállok kiszótárazni azokat a szavakat, amiket nem értettem. Az első órán még rendszerint majdnem mindent értek, olyan jól tudok koncentrálni. A másodikon kezd lankadni a figyelmem, de még ott is tudom követni az eseményeket. A harmadik órán már 15-20 percenként elveszítem a fonalat, az utolsó pedig általában totál káosz. :D

De jövő héttől könnyebb lesz, mert már eldöntöttem, melyik tárgyak érdekelnek, és nagyon ritkán fog előfordulni, hogy 4 órám legyen egy nap. Akit érdekel, annak elmondom, hogy pszichológiára, francia anyanyelvre, matekre, földrajzra és francia idegennyelvre fogok járni, illetve részt veszek kétszer két-három nap tanítási gyakorlaton, és az ezekre való felkészítő órákon. Csakhogy! Itt egészen más a rendszer, mint nálunk. Minden héten változik az órarend, és hónapról hónapra a tárgyak aránya is. (Én igyekeztem azokat választani, amik az első hónapokban fordulnak elő gyakrabban, hogy legyen elég kreditem.) Lehet, hogy valamiből egyik héten egy sincs, a következőn meg 5 is. Múlt héten például 5 franciánk volt és 4 pszichológiánk, földrajzunk viszont egy sem. Biztos megvan rá a magyarázatuk, miért így csinálják, én mindenesetre örülök, hogy nálunk maximum páros  és páratlan hét szerint különböztetünk meg kétféle órarendet.

Ennyit a tanulmányi dolgokról! A következő bejegyzés Vallónia nemzeti ünnepéről fog szólni. Nem úgy kell elképzelni, mint a mi nemzeti ünnepeinket, sokkal inkább úgy, mint a Sziget Fesztivált! ;)

Onnan indítom a történetemet, hogy 2014 januárjában eldöntöttem, hogy a következő tanév első félévére megpályázom az Erasmus ösztöndíjat. Így is lett. Megpályáztam, és boldogan értesültem a hírről, miszerint elnyertem azt. Írtam is ízibe a namuri egyetem Erasmus koordinátorának, hogy szeretnék hozzájuk menni tanulni egy szemeszterre. Mivel négy hónapig nem érkezett tőlük válasz, már kezdtem lemondani az útról. De valaki nagyon sok imát küldhetett az égbe, mert egyszer csak szóltak, hogy szeretettel várnak. No, ismét megörültem, belelkesedtem, elkezdtem tervezgetni, kitaláltam, milyen órákat szeretnék felvenni, kitöltöttem a jelentkezési lapot, szállást keresgéltem…stb. Hanem a két intézmény közötti szerződés ekkor még nem volt megkötve. Teltek a napok, a hetek, a hónapok… és még mindig nem írták alá a belgák. A helyzet odáig fajult, hogy múlt héten, szerdán, amikor bementem a főiskolára, megkérdezte tőlem az Erasmus koordinátorunk, hogy nagy gond lenne-e, ha a második félévben mennék ki. Ha csak arra gondoltam, hogy egy napja sikerült szállást szerezni, és az utazást is nemrég szerveztük le, a rosszullét kerülgetett. Meg sem tudtam szólalni. A tanárnő láthatta rajtam a kétségbeesést, mert megígérte, hogy megpróbál mindent megtenni. És – láss csodát – másnap reggelre megszületett a szerződés! Immár semmi sem akadályozta meg a kiutazást.

Péntek hajnali 5-kor indultunk kocsival Budapestről (Pali, Isti és én), és 20:40-kor érkeztünk meg. Sok apró megállót tartottunk ugyan, de amik különösen meghosszabbították az utazást, azok a forgalmi dugók. Háromba is „szerencsésen” belekeveredtünk. Egyébként kellemes utunk volt, 2 órát én is vezettem, szuper volt a négysávos autópályán suhanni!

De hova is érkeztünk meg?

Namur Belgium vallon részén található, tehát azon a területen, ahol franciát beszélnek. A szállásom pedig egy külvárosban, Bois de Villers-ben található egy nagyon kedves családnál. Ismerősön keresztül találtam rájuk. Szülők, plusz 4 gyerek. Ebből három fiú, és egy lány. A legfiatalabb 18 éves, a legidősebb 26.

No, most már rátérek az izgalmasabb részekre. ;)

Már az első este nagyon közvetlenül bántak velünk, mintha régi ismerősök lennénk. Nevetgéltünk, ugrattuk egymást. Gaetan (ejtsd: „Gejtan-az „n” orrhangon), az apuka abszolút nem tudott semmilyen nyelven – a franciát kivéve –, ezért úgy kommunikált Istivel és Palival, hogy az okostelefonján megnyitott egy fordító alkalmazást, belemondta franciául, amit üzenni akart, és a készülék magyar hangon ismételte el azt. Tökéletes fordítás egyszer sem született, néha pedig egészen elképesztő zagyvaságok keletkeztek. Nagyon élveztük. Gaetan olyan lelkes volt, mint egy kisgyerek! Egyébként is humoros, viccelgetős figura. A szombati nap is fantasztikusan zajlott. Reggeli után kihívott minket az udvarra, hogy megmutatja az elektromos biciklijeit. Nagyon vagányak ám! El is mentünk velük egy jó nagy körtúrára a városban, meg a környékén. Húúúúú… gyönyörű hely! Elképesztő! A külvárosokban hatalmas házak, de inkább paloták mindenfele, akkora kerttel, mint Szegeden négy háztömb összesen. Fantasztikus látvány. Alaposan kifáradva érkeztünk vissza, és farkas éhesen ültünk asztalhoz. Délután sem pihentünk. Kimentünk a kertbe almát szedni, de nem a fáról, hanem a földről. Ők ugyanis almalevet készítenek (pontosabban készíttetnek) belőle, ahhoz pedig ugyebár fontos, hogy nagyon érett legyen a gyümölcs, legjobb, ami éppen lehullott a fáról. Azután bementünk ismét Namurbe, de ezúttal kocsival, majd azt leparkolva sétálgattunk a belvárosban. Jó későn vacsoráztunk és hosszan, úgyhogy utána már szinte azonnal lefeküdtünk.

Ma reggel Isti és Pali tovább ment Brémába, és én egyedül maradtam magyar a sok vallon között. Tudom, hogy ez a legalkalmasabb körülmény a nyelvtanuláshoz, de biztosan elő fog párszor fordulni, hogy elegem lesz belőle. :D Ma délelőtt olyat csináltam, mint még soha! Házról házra jártam csokit árulni! Dominique, az anyuka nagyon szívén viseli a szegények sorsát, és már régóta minden évben ezen a napon körbejárják a várost, és egy olyan iskolának gyűjtenek, ahol süket gyerekek tanulnak. Kettesével árultuk a csokikat, így nekem nem kellett (hála Istennek!) beszélnem, csak tartottam a csokidobozt, és mosolyogtam. :) Ebéd után a változatosság kedvéért körtét szedtünk úgy, ahogy előző nap almát, aztán megint elmentünk biciklizni, de ezúttal csak rövid körtúrát tettünk. Este pedig kártyáztunk: Rikikit. Ők picit máshogy játsszák, mint ahogy én ismertem, de a lényeg ugyanaz.

Az étkezési szokásaik és az ételek ízvilága egyébként nagyon hasonlítanak a franciákéhoz. (Aki nem tudná: Érettségi után egy évet Párizsban töltöttem au-pairkén.) Előételnek gyakran esznek chipsszet vagy mogyorót. Ez már csak azért is furcsa, mert nekünk otthon jól megtanította édesanya, hogy nem nasizunk étkezés előtt. Vacsira, úgy néz ki, mindig van leves és bor, sajt viszont csak alkalomadtán (annyira azért nem nagy sajtzabálók, mint a franciák, de nekik is jócskán akad a hűtőben). És rengeteg zöldséget fogyasztanak, aminek én nagyon örülök.

Egy szó, mint száz: jó helyre kerültem. Azt hiszem, nagyon jól fogom itt érezni magamat. Bár ez csak az a hely, ahol lakom. Ahol tanulok, az majd holnap mutatja meg magát. :)