A második bejegyzésemet így kezdtem: „Nem tudom elhinni, hogy csak egyetlen hét van mögöttem…” Most azt mondom: Hihetetlen, hogy már több mint egy hónapja itt vagyok! Ma döbbentem rá, hogy két hónap múlva ilyenkor már csomagolni fogok, és utazom haza. Rövidebb egy szemeszter, mint hittem!
Múlt héten hétfőn és kedden tanulmányi kirándulásra mentünk az egyetemi csoporttal. Kicsit kisiskolásosan hangzik, tartottam is tőle az elején, de nagyon jól sikerült, rengeteg élményt és tapasztalatot szereztünk. A téma a földrajz, természetismeret volt, arról tanultunk, hogyan kiránduljunk a gyerekekkel, hogyan fedeztessük fel velük a világot, hogyan tartsunk érdekes, interaktív órákat. Mire hívjuk fel a figyelmüket, milyen játékos feladatokkal érjük el, hogy ne csak létezzenek a világban, hanem figyeljék meg alaposan a környezetüket. Elsétáltunk például egy tóhoz (térképpel a kezünkben, mindig más ment elől, és „vezetett”), ahol csoportokban dolgozva pici lárvákat, csigákat és egyéb apró állatkákat gyűjtöttünk, majd hazatérve nagyító alatt megvizsgáltunk, végül egy könyvben megkerestük őket külső tulajdonságaik alapján. Egy sétálás közben tartott pihenő alkalmával olyat játszottunk, hogy ötösével kiszemeltünk valamit a tájból, elmutogattuk, és a többiek ki kellett találják. Egy másik alkalommal szót/fogalmat kaptunk, és azt kellett a körülöttünk található növényekből, termésekből megjeleníteni. Csupa egyszerű dolog, amit végigcsinálhatunk majd az osztályunkkal.
Persze a szórakozás sem maradt el! Hétfő este vetélkedőt tartottunk! Dalfelismerésnél én voltam az egyetlen, aki ismerte a „What does the fox say”-t, nem tudom, ciki-e vagy dicsőség, minden esetre a csapatom örült neki. Julie, aki a játékot vezette, nagyon pörgött, nem elégelte meg azzal, hogy bemondta a következő ének sorszámát franciául, mindig megkérdezte tőlem a magyar megfelelőjét, és azt kiabálta be hangosan, meg mutogatott hozzá, hogy mindenki számára világos legyen. Nagyon élveztem! Azután kötetlenebb, fakultatív formában kezdtünk játszani. Megtanítottam nekik a csillag-turmix-palacsintát, azóta azt emlegetik. (Aki nem ismerné: a játékvezető kiált egy számot meg egy alakzatot, és aszerint kell csoportokba rendeződni. Aki kimarad, kiesik. Pl.: 3 palacsinta= hármasával kell egymásra halmozódni, mint a „kicsi a rakás” játékban) Természetesen imádták a palacsintát! Minél nagyobb számot rendeltem mellé, annál jobban. Elég sokat nőtt a népszerűségem a csoportban a kirándulás óta, talán a palacsinta vagy a róka vagy a Boci csoki miatt…? Nem tudom.
Még egy vicces élmény a kirándulásról: Amikor a tó felé igyekeztünk, át kellett keljünk egy kis patakon. Nem hídon, hanem kavicsokon, amik nem mindig emelkedtek ki a vízből. Mindenkin gumicsizma volt, rajtam is, csakhogy – mint kiderült – az enyém lyukas volt! Szépen be is ázott az első átkelésnél, így amikor jöttünk vissza, megálltam a parton, és hezitáltam, mit tegyek. Pont arra gondoltam, Isti szó nélkül felkapna, és átvinne ölben, amikor az egyik lány odalépett hozzám, és miután elárultam, hogy mi a helyzet velem, azt mondta, ugorjak fel a hátára, simán elbír. Úgy meglepődtem! Naná, hogy elfogadtam! Felmásztam a hátára, és szárazon megúsztam!
A másik tanulással kapcsolatos élményem a hospitálás. A csütörtököt és pénteket egy általános iskola osztályában töltöttem, ahova egy hónap múlva ismét ellátogatok majd tanítási gyakorlatra. A tanító úr, Monsieur Didier (ejtsd: „Didié”) kedves és jófej, a gyerekek imádni valóak! A legjobb az egészben, hogy M Didier abszolút megbízik bennem, és amikor javít, a füzetek felét odaadja nekem, hogy azt javítsam ki én! El sem hittem, amikor először mondta, azt gondoltam, rosszul értem. Nem mindennapi érzés ám külföldiként francia anyanyelvű gyerek helyesírását javítani! Alig várom már, hogy megkezdődjön a tanítási gyakorlat, és egy egész órát én tarthassak nekik!
Mára ennyi. Töltöttem fel képeket a kirándulásról! Illetve jártam Louvain-ben is, arról is raktam fel képeket, és a namuri citadellához tett kirándulásomról is!