Onnan indítom a történetemet, hogy 2014 januárjában eldöntöttem, hogy a következő tanév első félévére megpályázom az Erasmus ösztöndíjat. Így is lett. Megpályáztam, és boldogan értesültem a hírről, miszerint elnyertem azt. Írtam is ízibe a namuri egyetem Erasmus koordinátorának, hogy szeretnék hozzájuk menni tanulni egy szemeszterre. Mivel négy hónapig nem érkezett tőlük válasz, már kezdtem lemondani az útról. De valaki nagyon sok imát küldhetett az égbe, mert egyszer csak szóltak, hogy szeretettel várnak. No, ismét megörültem, belelkesedtem, elkezdtem tervezgetni, kitaláltam, milyen órákat szeretnék felvenni, kitöltöttem a jelentkezési lapot, szállást keresgéltem…stb. Hanem a két intézmény közötti szerződés ekkor még nem volt megkötve. Teltek a napok, a hetek, a hónapok… és még mindig nem írták alá a belgák. A helyzet odáig fajult, hogy múlt héten, szerdán, amikor bementem a főiskolára, megkérdezte tőlem az Erasmus koordinátorunk, hogy nagy gond lenne-e, ha a második félévben mennék ki. Ha csak arra gondoltam, hogy egy napja sikerült szállást szerezni, és az utazást is nemrég szerveztük le, a rosszullét kerülgetett. Meg sem tudtam szólalni. A tanárnő láthatta rajtam a kétségbeesést, mert megígérte, hogy megpróbál mindent megtenni. És – láss csodát – másnap reggelre megszületett a szerződés! Immár semmi sem akadályozta meg a kiutazást.
Péntek hajnali 5-kor indultunk kocsival Budapestről (Pali, Isti és én), és 20:40-kor érkeztünk meg. Sok apró megállót tartottunk ugyan, de amik különösen meghosszabbították az utazást, azok a forgalmi dugók. Háromba is „szerencsésen” belekeveredtünk. Egyébként kellemes utunk volt, 2 órát én is vezettem, szuper volt a négysávos autópályán suhanni!
De hova is érkeztünk meg?
Namur Belgium vallon részén található, tehát azon a területen, ahol franciát beszélnek. A szállásom pedig egy külvárosban, Bois de Villers-ben található egy nagyon kedves családnál. Ismerősön keresztül találtam rájuk. Szülők, plusz 4 gyerek. Ebből három fiú, és egy lány. A legfiatalabb 18 éves, a legidősebb 26.
No, most már rátérek az izgalmasabb részekre. ;)
Már az első este nagyon közvetlenül bántak velünk, mintha régi ismerősök lennénk. Nevetgéltünk, ugrattuk egymást. Gaetan (ejtsd: „Gejtan-az „n” orrhangon), az apuka abszolút nem tudott semmilyen nyelven – a franciát kivéve –, ezért úgy kommunikált Istivel és Palival, hogy az okostelefonján megnyitott egy fordító alkalmazást, belemondta franciául, amit üzenni akart, és a készülék magyar hangon ismételte el azt. Tökéletes fordítás egyszer sem született, néha pedig egészen elképesztő zagyvaságok keletkeztek. Nagyon élveztük. Gaetan olyan lelkes volt, mint egy kisgyerek! Egyébként is humoros, viccelgetős figura. A szombati nap is fantasztikusan zajlott. Reggeli után kihívott minket az udvarra, hogy megmutatja az elektromos biciklijeit. Nagyon vagányak ám! El is mentünk velük egy jó nagy körtúrára a városban, meg a környékén. Húúúúú… gyönyörű hely! Elképesztő! A külvárosokban hatalmas házak, de inkább paloták mindenfele, akkora kerttel, mint Szegeden négy háztömb összesen. Fantasztikus látvány. Alaposan kifáradva érkeztünk vissza, és farkas éhesen ültünk asztalhoz. Délután sem pihentünk. Kimentünk a kertbe almát szedni, de nem a fáról, hanem a földről. Ők ugyanis almalevet készítenek (pontosabban készíttetnek) belőle, ahhoz pedig ugyebár fontos, hogy nagyon érett legyen a gyümölcs, legjobb, ami éppen lehullott a fáról. Azután bementünk ismét Namurbe, de ezúttal kocsival, majd azt leparkolva sétálgattunk a belvárosban. Jó későn vacsoráztunk és hosszan, úgyhogy utána már szinte azonnal lefeküdtünk.
Ma reggel Isti és Pali tovább ment Brémába, és én egyedül maradtam magyar a sok vallon között. Tudom, hogy ez a legalkalmasabb körülmény a nyelvtanuláshoz, de biztosan elő fog párszor fordulni, hogy elegem lesz belőle. :D Ma délelőtt olyat csináltam, mint még soha! Házról házra jártam csokit árulni! Dominique, az anyuka nagyon szívén viseli a szegények sorsát, és már régóta minden évben ezen a napon körbejárják a várost, és egy olyan iskolának gyűjtenek, ahol süket gyerekek tanulnak. Kettesével árultuk a csokikat, így nekem nem kellett (hála Istennek!) beszélnem, csak tartottam a csokidobozt, és mosolyogtam. :) Ebéd után a változatosság kedvéért körtét szedtünk úgy, ahogy előző nap almát, aztán megint elmentünk biciklizni, de ezúttal csak rövid körtúrát tettünk. Este pedig kártyáztunk: Rikikit. Ők picit máshogy játsszák, mint ahogy én ismertem, de a lényeg ugyanaz.
Az étkezési szokásaik és az ételek ízvilága egyébként nagyon hasonlítanak a franciákéhoz. (Aki nem tudná: Érettségi után egy évet Párizsban töltöttem au-pairkén.) Előételnek gyakran esznek chipsszet vagy mogyorót. Ez már csak azért is furcsa, mert nekünk otthon jól megtanította édesanya, hogy nem nasizunk étkezés előtt. Vacsira, úgy néz ki, mindig van leves és bor, sajt viszont csak alkalomadtán (annyira azért nem nagy sajtzabálók, mint a franciák, de nekik is jócskán akad a hűtőben). És rengeteg zöldséget fogyasztanak, aminek én nagyon örülök.
Egy szó, mint száz: jó helyre kerültem. Azt hiszem, nagyon jól fogom itt érezni magamat. Bár ez csak az a hely, ahol lakom. Ahol tanulok, az majd holnap mutatja meg magát. :)